A gödöllői kastélyban működött szovjet laktanya közismert épülete volt a magazin. Vagyis az a kisbolt, amit eredetileg a kiskatonák, tisztek ellátására alakítottak ki a laktanya Martinovics utcai bejáratánál. Ide eredetileg csak külön engedéllyel léphetett be civil személy. Később ismeretség útján könnyebben be lehetett ide jutni, de csak a boltig, azon túlra már szigorúan tilos volt a bejárás.

A bolt árukészletéből a gödöllőiek főként a banánra és a Pick-szalámira emlékeznek, de lehetett itt kapni sózott vajat, marhahúst, tojást, ruhaneműt, csizmát, edényeket, varrókészletet, orvosi műszereket (!), tejet, szálas teát, kávét, kakaót, katonai holmikat, konzervet és cigarettát. Műszaki cikkeket, például mosógépet, televíziót meg is lehetett rendelni és a kastéllyal szemközti testőrlaktanyában, a tiszti lakásokban átvenni.

Az alumínium lábazatú, nagy üvegtáblákkal határolt kb. 6x6 méteres épületet vaskályhával fűtötték. Sokan emlékeznek a fából készült golyós számológépre, a szorobánra, amivel az eladónő villámgyorsan számolta ki a fizetendő összeget. A kiskatonák a kevéske zsoldjuk mellett az élelmiszerjegyeiket költötték el itt, a magyar vevők pedig Forinttal tudtak fizetni.

 A különleges árukészlet nem csak a magánszemélyeknek volt vonzó: „Az üzlet az úgy működött, hogy megvetted, aztán utána eladtad valamilyen felárral, hát ez volt a haszon. A kaviár nagy biznisz volt abban az időben. Ugye az eredeti orosz kaviár: piros, fekete, olyan halszállítmányok jöttek nekik, rekeszben ezek a füstölt halak, amik úgy le voltak fóliázva és csomagolva. Akkor még Magyarországon nem is láttak ilyet és mi ugye ezeket hordtuk ki, meg a konzerveket, tehát a halkonzerveket, azok nagyon királyok voltak, én rendszeresen, majdnem, hogy hetente jártam a magazinba, árubeszerzés ügyben mentem be. Csak mindig féltem az őrtől, hogy mondom, egyszer hozom ki az árut, akkor valahol rám ereszt egy sorozatot. Zsigulikkal tolattunk, bepakoltunk, úgy néztek az orosz kiskatonák, mikor pakoltam be a banánt, hát szituáció volt, ez kereskedelmi szituáció volt.” – mesélte nekünk egy gödöllői kiskereskedő.

Egy másik szemtanú, Seres Imre gyerekkorában gyakran megfordult itt a szüleivel. Ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy a csokis nápolyijáról is nevezetes magazinnak létezett egy közlekedő változata, a Gödöllőn élő szovjet tiszti családok részére. „Volt egy mozgó magazin. Egy híradós kocsi volt szépen bepolcozva. Az oldala ablakokkal volt ellátva. Jött ez a mozgó magazin, kettőt vagy hármat dudált. A feleségek lejöttek és megvették, amire szükség volt. Szinte majdnem mindent lehetett kapni, mint a kastélyban megépített magazinban, leginkább élelmiszerek voltak ezek.”

A szabályok később lazultak: a magazinhoz vezető vaskaput ugyan mindvégig fegyveres katona őrizte, de egy idő után engedély vagy ismerős nélkül is be lehetett jönni ide vásárolni. A magazin épülete ma már nem létezik, de az innen származó tartós fogyasztási cikkek közül jó néhány annyira tartósnak bizonyult, hogy tulajdonosaik máig őrzik. Időszaki kiállításunk felhívása kapcsán igazi, esetenként még működőképes kuriózumokat bányásztak elő nekünk. Igen, szamovárokat is! Sokat.

Köszönjük!

Faludi Ildikó

A ZÁR(OL)VA című kiállításról további információ ITT!