Gyerekkor a kastélyban

2019. május 14. - Egy kastély titkos élete

Avagy a Kastélygyerekek „titkos” élete

A gödöllői kastélyban 1949-től a Magyar Néphadsereg Központi Kiképzési Anyagszertár Parancsnoksága működött, majd az 1950-es évektől „osztozniuk” kellett az épületegyüttesen: a déli részbe a szovjet alakulatok tértek vissza, a középső szárnyakba a Fővárosi Szociális Otthon költözött 1958-ban. Az anyagraktár számára a felsőpark északi részében nagyméretű hangárokat építettek. Az 1960-as években ezek felügyelete átkerült a Polgári Védelemhez.

A kastély északi, 30-as főúthoz közeli, egykori Muzsikus-szárnyában az 1950-es évek elején 6 szolgálati lakást utaltak ki magyar katonatiszteknek, akik családjukkal költöztek ide.

A kiállítás plakátja, Emőkey Balázs gyerekkori fotójának felhasználásával (logó: Füstös Fruzsina, grafika: Tóth László)

A Zárolva – a gödöllői kastély titkos élete című időszaki kiállításunkra készülve felvettük a kapcsolatot a kastélyban felnőtt gyerekekkel, egyikük a kastélyban dolgozik.

Emőkey Balázs, Nagy Diána, Gáspárné Földi Krisztina, Pintér-Vén Orsolya szívesen emlékeznek vissza a kastélyban töltött gyermekkorukra.

A kastély 7-es szárnya, a tiszti lakásokkal, 1980. (fotó: Fortepan)

- A családotok hogyan került a kastélyba?

Balázs: - A 7-es szárnyban katonatisztek éltek az 1950-es évektől. Így kerültünk mi is ide, nagypapám, Mészáros László katonatiszt volt. Amikor én megszülettem, nagyszüleim már elváltak, sajnos nem ismertem nagyapámat. Nagymamám révén laktunk itt 1994-ig. Az emeleten, középen laktunk, 3 szobában.

Kriszti: - A nagymamám, Binder Károlyné 1977-ben lett a Fővárosi Szociális Otthon vezetője, így sok időt töltöttem az otthon falai között. 1983 májusában költözött a 7-es szárny földszintjére, az egykori fürdő helyén lévő szolgálati lakásba. Úgy emlékszem 1990-ig a hétvégéket és a szünidőket itt töltöttük.

Dia: - A Dédnagymamám itt dolgozott a kastélyban a Horthy-korszakban, szolgálólányként. Majd a Nagymamám az itteni hadikórházban a II. világháború alatt, később a Fővárosi Szociális Otthonban, és Édesanyám is ide jött dolgozni. 1986-ban kaptunk szolgálati lakást, akkor a pálmaház park felé eső épületrészében laktunk. 1987-ben költöztünk a főépületbe, a Gizella-szárny emeletén, a mostani sarokszobában egy lakás volt kialakítva, 1992-ig laktunk itt.

- Mekkora volt a lakásotok, mi tartozott hozzá?

Balázs: - A miénk először nem volt összkomfortos lakás. Több közös WC volt a folyosó végén, aztán a hetvenes évektől a lakók folyamatosan kialakították maguknak a saját fürdőszobáikat.

Dia: - Nekünk összkomfortos volt mindkettő. A pálmaház mögöttiben: konyha, fürdőszoba, az emeleten egy nagyobb és egy kisebb szoba, az volt az enyém. A Gizella-szárnybeli lakásban előszoba, főzősarok, egy nagyobb szoba, abból nyílt egy kisebb, és a fürdőszoba.

Kriszti: - Visszanézve nagyobbnak tűnt gyermekkoromban, mint amikor most legutóbb láttam! Belépve rögtön egy tágas előszobába toppantuk, az volt az étkező is. Innen nyílt két egybe nyíló szoba, valamint konyha és egy hosszúkás fürdő WC-vel.

- Hol játszhattatok?

Dia: - Mindenhol! Ez egy nagy játszótér volt! A padlástól a pincéig, az udvar minden egyes zuga…

Balázs: - Annyira akkoriban még nem érdekelte az embereket a kastély, biztonságos volt a park, így már kigyerekként is leengedtek minket játszani az udvarra. Szüleink, nagyszüleink az ablakból néztek minket, és azt hiszem a szociális otthonban élő idősek is figyeltek ránk. Kisgyerekként Mónival, Lacival és Andival játszottunk, ők szomszéd gyerekek voltak, nem sokkal később elköltöztek. Ezután jöttek oda Krisztiék, az igazgatónő, Binderné Éva néni két unokája. Ők főként hétvégenként és a szünetekben voltak itt, ilyenkor mindig együtt játszottunk az udvaron, a parkban, mindenhol.

Földi Orsolya, Földi Krisztina és Emőkey Balázs a 7-es szárny előtt, barackmag-törés, 1984 (fotó: magántulajdon)

Kriszti: - Különösen sokat játszottunk a nagy platánfa alatt és a parkban, de uraltuk a lakások előtti területet is! Imádtuk a szénkupacot. Bátorságpróba volt, ha tettünk egy kört a gesztenyefasoron keresztül!

- Mi volt a legkedvesebb játékotok?

Dia: - Futóverseny, meg ugráltunk le a lépcsőről, ami ott van az egykori konyha mellett, ilyen bátorságpróba volt, hogy minél magasabbról kellett leugrani.

Balázs: - Gyerekként bunkert építettünk, virágot, gesztenyét szedtünk, labdáztunk, békát fogtunk, vagy épp a szökőkútból szedtük ki az ebihalakat. Firkáltunk a járdára vakolat-darabokkal, ugróiskoláztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk – az egész park egy nagy játszótér volt, tényleg. Itt tanultunk meg biciklizni és itt vezettünk először autót is – persze csak apukáink ölében. Néha szalonnát sütöttünk a felnőttekkel, ilyenkor néhány bogár is máglyahalált halt… De ha most egyet kellene megnevezni, mindannyian rávágnánk, hogy „kidobó”, talán ez maradt meg a legjobban mindannyiunkban a sok kedves emlék közül.

Biciklizés a kastélyparkban, Földi Orsolya és Földi Krisztina, 1987 (fotó: magántulajdon)

Kriszti: - Kidobós, tollas, gumiztunk, kerékpároztunk, bogarakat gyűjtöttünk! Balázzsal fémépítő játékból lanovkát szereltünk össze és kötelet húzunk ki a konyha lépcsőkorlát és egy fa közé! Egész nap kint játszottunk, nem szerettük az estéket, mikor vége volt a napnak!

Orsi: - Arra is emlékszem, hogy hatalmas lepedőkkel szaladgáltunk kint az udvaron, mintha mi pillangók lennénk...

- Fürödtetek az úszómedencében vagy a szökőkutakban?

A kastély díszudvara, 1980. (fotó: Fortepan)

Dia: - A fenti úszómedencében is fürödtünk, de inkább a két lenti szökőkútban. A díszudvari nagy szökőkútban hasra is estem ezen a zöld békanyálon, elég kellemetlen, de nagyon jó volt!

Balázs: - Az 1980-as években a kis medencét, ami ott van a parkban, Földi Gyula bácsi, Kriszti apukája kitisztította, és ott fürödtünk pár nyáron keresztül. Nagyon jó volt, erről maradt meg videófelvétel és fénykép is. A hátsó parkban lévő nagy medencében is fürödtünk, amikor a nyolcvanas évek végén valamikor kitisztították egy nyárra.

- Gyerekként milyennek láttátok az épületet?

Nagy Diána a kastély díszudvarán, 1985 (fotó: magántulajdon)

Dia: - Volt időm felfedezni az épületet. Nagyon sokat járkáltam az idősek között, Anyukám nővér volt, én folyamatosan itt voltam bent. Persze mindig volt valami újdonság, amit az ember felfedezett, de ezek olyan természetesnek tűntek, szépen lassan megismertem mindent.

Emőkey Balázs a kastélyparkban, 1978 (fotó: magántulajdon)

Balázs: - Emlékszem rá, hogy kisgyerekként ilyen 3-4 évesen kifejezetten csodálkoztam rajta, hogy ezt az épületet bárki szépnek találja. Mentünk haza és anyukám mondta, hogy „nézd Balázska, milyen szép ez az épület”, én meg néztem, hogy milyen kopott, ronda, ebben mi szép van, tényleg nem értettem. Most már tudom, hogy ez volt a legszebb épület. De ehhez el kellett telni majdnem negyven évnek.

- Emlékeztek a kastélypark építményeire?

Balázs: - A Királydombi pavilont akkoriban csak úgy hívták a nagyszüleink, hogy „a kártyázó”. Nem lehetett felmenni, a Polgári Védelemhez tartozott, kerítés volt előtte, és egy nagy aranyvessző bokor. Ott szedtük mindig az „aranyesőt”. Emlékszem még, hogy a hullaház mellett a (Narancsházzal szemben, szerk.) sok szobortöredék volt, utána onnan eltűnt minden.

A kastélypark, 1980-as évek (fotó: magántulajdon)

Kriszti: - Elől a szökőkút teknősbékákkal, majd beköltöztek sima békák is! Virágágyások a park közepén, rózsák, előttünk és az ebédlő előtt is! A padokon szívesen ültek az otthon lakói.

Orsi: - Álomszép volt a kastélypark, a szökőkút is, és volt hátrébb még egy, abban rengeteg teknősbéka volt. Olyan békésnek tűnt ott minden. Nyugalom volt, és gyerekként arról álmodoztunk, hogy milyen jó is az öregeknek.

- Sok filmet forgattak a kastélyban. Emlékeztek valamelyik forgatásra?

Dia: - Puccini Bohémélet, arra emlékszem, ott még segítettem is. Ilyen gipsz rudakat kellett égetni, ennek a füstje fehér volt, és ez ködöt képzett, ezt próbálták vele elérni.

Balázs: - A Bohémélet forgatására én is emlékszem, de voltak más forgatások is, csak nem tudtuk, mi az. Időről időre megjelentek tévés forgatócsoportok, forgattak, néha felújítottak egy-egy részt, a látvány kedvéért, de hogy mikor melyik volt, azt nem tudom.

- Bejártatok a Fővárosi Szociális Otthonba?

Nagy Diána édesanyjával a kastély díszudvarán, 1985 (fotó: magántulajdon)

Dia: - Én igen, éjjel-nappal. Volt, hogy Anyu műszakot cserélt és éjszaka dolgozott. Sokszor felkeltem és mentem vele az idős nénikhez, bácsikhoz. Napközben is sokat beszélgettünk, kártyáztunk, segítettem etetni vagy éppen amire szükség volt. Amikor felmentünk az ebédért, az ételt badellákban kis kocsival kellett lehúzni a konyhából, nagyon-nagyon sok dolog volt.

Balázs: - Én nem, csak ritkán. Nekem ez egy kicsit idegen volt, kb. mint egy kórház. Tudtam, hogy itt laknak az idősek, néha be is jöttünk, főleg filmvetítések alkalmával, amelyekre mi is bemehettünk. Emlékszem, hogy a Hair című filmet itt láttam először hatévesen. Hogy hogy került ide, máig nem tudom. Ahol az idősek étkezője volt, ott játszottam életemben először tévés videójátékkal egy a szociális otthonban lakóknak szervezett „buli” alkalmával. Néha tartottak ilyen zenés összejöveteleket, és Eriknek, egy itt lakó fiatal srácnak, aki ápolt volt, voltak jó játékai. Vele is jóban voltunk.

- Ismertétek a Szociális Otthon személyzetét?

Kriszti: - A legtöbb emlékem Pintér Mihályné Zsuzsához – nekem “Pintyus” – kötődik! Imádtam vele lenni, végig menni az otthonban, vagy csak ülni a rendelőben, ahol pecsételgettem! Ott volt Krima Julika néni, Piroska néni, Konta Imre doktor bácsi! Az irodán is szerettem lenni, mikor reggelinél mindenki egybegyűlt, beszélgetés, reggeli s indult a munka! Benkőné Zsuzsa, kis Erzsi, Bágyoni Erzsike, Vince bácsi a fűtő, Tibi a sofőr...

Földi Krisztina nagymamájával a kastély díszudvarán, 1979 (fotó: magántulajdon)

- Kriszti, kérlek mesélj Nagymamádról, Binder Károlynéról, a Fővárosi Szociális Otthon igazgatónőjéről!

Kriszti: - Nekem a tökéletes Nagymama és Dédnagymama! Szerintem szigorú lehetett, de szerették őt! Nekem mindenképpen pozitív, hogy az itt eltöltött idő alatt megtanította az idős emberek tiszteletét. A gyerekeimnek is szívesen mesél az eltelt időről.

- Emlékeztek valamelyik idős bácsira vagy nénire, akivel sokat beszélgettetek?

Balázs: - A legemlékezetesebb arcok nekem Géza bácsi és Klári néni. Ők együtt voltak mindig, Géza bácsi tolta Klári nénit, aki mozgássérült volt és kerekesszékben ült. Emlékszem Gittára és Sanyira is, mindketten mentálisan sérültek voltak. Talán ők négyen voltak a legismertebb lakói a kastélynak. De sok kedves arc jut eszembe azokból az időkből.

Dia: - Még volt a Dömötör bácsi, aki azért emlékezetes, mert az udvaron bal oldalt, ott is volt három fenyőfa, ilyen háromszög alakban, és közepén volt a bácsi asztala. Oda nem mehetett senki, mert akkor nagyon kiabált, az ott az ő kis nyugalmi tere volt, oda kiült újságot olvasni.

Kriszti: - Rezső bácsi mindig fényképezett, a húgom sokszor gurult a tolókocsijával, sokszor ült az ölébe! Mindenki ismert, tudták, hogy az igazgatónő unokája vagyok! Mindenkivel tisztelettudóan viselkedtem ezt tanultam és megtanítottam a gyerekeimnek is!

Orsi: - Emlékszem Szofi nénire, aki nagyon előkelő idős hölgy volt, arisztokratikus vonásokkal. Minden reggel valamilyen likőrfélével kezdte a napot, és a száját tűzpiros rúzzsal festette ki. Folyékonyan beszélt franciául, Apukámat Monsieur-nak, Anyut Belle Suzannak hívta. Ilonka néni például sapkákat, sálakat horgolt nekem, volt egy kedvencem egy bordó sapka, oldalán nagy dísszel. Kaptam egy álomszép vajszínű horgolt szoknyát is.

- Legkedvesebb hely, ahová szívesen visszajártatok? Kedves emlék a gyerekkorotokból?

Dia: - Sokat voltam fönt a strand medencénél, szerettem ott ücsörögni meg gondolkodni, olyan jó hely volt. Aztán a könyvtár, ill. 1-2 szoba, ami nem betegszoba volt, hanem ilyen társalgó-szerű, ezeknek olyan különleges hangulata volt, nagyon szerettem, olyan nyugis volt.

Balázs: - Én csak tizenéves koromból emlékszem, hogy a szökőkúttól nem messze, négy fenyőfa között volt egy asztal székekkel, és amikor már elköltözött a szociális otthon, néha oda jártam tanulni.

Nagy Diána és Földi Orsolya 1987 telén a kastélyparkban (fotó: magántulajdon)

Kriszti: - Ezt nem lehet elmesélni, megélni volt csodálatos! A mai napig a szívem jobban dobog, ha arra visz az utam! Télen a kastélypark végén a kis dombról zacskós csúszás, hócsata, hóember építés! Tavasszal előkerültek a biciklik és Apuval ibolya gyűjtés a parkban! Nyár a legjobb! Ugróiskola! Nincs kréta, sebaj! (halkan mondom törtünk a kastély omladozó faláról vakolatot) Labda, homokozás, barackmag törés, tollas, séta, futkározás, kutyasétáltatás! Esténként szalonnasütés! Tökéletes kütyü-mentes gyerekkor!

Orsi: - A kastélyban felnőni, maga volt a csoda. Valószínű, hogy emiatt rajongok a kastélyokért. Ott úgy éreztem magam, mint egy királykisasszony! A hatalmas tér, a gyönyörű díszterem, lépcsőház, társalgó és az ősfákkal teli kert, szinte erdőnek tűnt a kastélykert.

- A Szociális Otthon személyzetének gyerekei sok időt töltöttek itt a kastélyban. Orsi, mikortól jártál ide a kastélyba Édesanyádhoz?

Orsi: - Kb. 2 éves koromtól jártam be Anyuval, aki egész nap szinte nem is látott. Az idős nénik boldogan gondoskodtak rólunk. Emlékszem volt olyan néni, aki kivitt a kastélyparkba, pokróccal, szendvicsekkel, üdítővel, és lelkesen mesélt a fákról, bokrokról, virágokról, tanító volt korábban. Nyáron ott töltöttem a szünidőt, de iskolásként, suli után is mentem Anyuhoz.

Pintér Orsolya édesanyjával, Pintérné Zsuzsa főnővérrel a kastély díszudvarán, 1979 (fotó: magántulajdon)

- Ugyanazt a szakmát választottad, mint Édesanyád, Pintérné Zsuzsa néni... ebben közrejátszott, hogy szinte itt a kastélybeli otthonban nőttél fel?

Orsi: - Természetesen közrejátszott a munka választásban, hogy e gyönyörű hivatás felé terelődtem, hiszen kiváló példa volt előttem! Ezt látni, ebben felnőni fantasztikus érzés volt. Anyukám mindig azt mondta, hogy erre meg kell érni, és valóban így van...

- És, ugyanott is dolgozol, hiszen a Fővárosi Szociális Otthon most a gödöllői Dózsa György úton működik. Mióta dolgozol ott, és milyen munkakörben?

Orsi: - 2011 óta dolgozom ebben a szakmában. Mentálhigiénés munkatárs vagyok és főleg a demensek állnak a szívemhez közel. A szellemi hanyatlásban élők fokozott ápolást, sokkal nagyobb türelmet, empátiát igényelnek. Nekem ez a terület a szakma csúcsa. Anyu példája van előttem, az ajtaja mindenki előtt nyitva állt, nyugodtan beülhetett egy kis beszélgetésre akár hozzátartozó, lakó vagy dolgozó. Rengeteget tanultam tőle, ő a szakmai példaképem, nagyon büszke vagyok rá, kiváló szakember! Nyilván elfogult az ember, de az, hogy közel 5 éve nyugdíjban van már, és a mai napig őt emlegetik az otthonban, ezt nagyon jó hallani!

- Jártatok a konyhában, a nagy ebédlőben, a mosodában?

Dia: - Természetesen, mindenhol, a konyhában nagyon sokszor. Napközben amikor hoztuk le az ebédet, bementem a nővérekkel vagy Anyuval. Az ebédlőbe is, sokszor együtt ettünk.

Balázs: - Én is az ebédlőben jártam többször, a konyhán ritkán.

Kriszti: - A konyhán rendszeresen. Sokszor hétvégén is befizetett ebédre a Mamikám és mentünk érte! Sőt nyáron vittünk ribizlit, málnát vagy epret, cukrot tojást és a konyhás nénik isteni habot készítettek nekünk, azt ettük lehűtve! Az ebédlőben is jártam. Az otthon lakói használták, ott volt a lakásunk mellett.

- És a sertéshizlaldában? Tényleg hetente volt disznóvágás?

Dia: - Megkérdeztem az Anyukámat, valóban így volt, hetente 1-2 sertést vágtak le, a konyhán abból főzték az időseknek az ebédet és a vacsorát.

Balázs: - A hátsó rész, amit mi gazdasági udvarnak hívtuk akkor, és ott voltak csirkék, disznók meg két ló. Láttam pár disznóvágást is. A csempék még mindig látszanak ott hátul a falon. A gazdasági udvar mellett a 7-es szárnyból több lakónak volt ott konyhakertje. Nekünk is volt, pont a malacok mellett. Emlékszem rengeteget néztem őket, Mama felemelt, vagy felálltam a kerítés szélére, hogy jobban lássam a malacokat.

Kriszti: - Kezdetben önellátó volt az otthon, sok malacot tartottak és vágtak. Szerettem oda járni, ott tartottuk a nyulakat, és ott voltak a lovak és a kutyák is.

- Úgy tudjuk a Fővárosi Szociális Otthonban voltak lovak. Mire használták őket?

Dia: - Azzal hordták a moslékot a malacoknak, és disznóvágáskor a húst a konyhára. Valamint azzal jártak ki bevásárolni, pl. amikor sok tisztítószert kellett venni.

Balázs: - Az egyik ló, emlékszem Ady volt, a másik Léda, stílusosan. Itt a parkon belül utazhattunk mi is a lovaskocsin néha, ha Ráduj bácsi megengedte.

- Voltak háziállataitok?

Dia: - Két németjuhász kutyánk volt a Pálmaháznál. Volt még egy japán táncoló egerem, Nyenyenc, aki az íróasztalomon, egy kis terráriumban kapott helyet, kb. 1,5 évet élt.

Balázs: - Nekem is volt kutyám, Ropi, egy erdélyi kopó – németjuhász keverék. Vele riogattuk a turistákat a 90-es évek elején. Ja, és volt egy nyulam, akit hősiesen segítettem levágni Mamának. Azóta sem ettem nyulat…

Kriszti: - A gazdasági udvarban imádtam Cigányt, a tüneményes pulit! Apukámmal mentettük meg az egyik kölykét Buksit. Ott volt még Kenéz is, a hátsó bejáratnál Lady a németjuhász! Cicáink is voltak: Cilu, Bagira, Maszat, Mickó, Liza, Misu. Volt egy fekete németjuhász kutyánk, Betyár! Lett felesége is egy turmix tacskó, Pötyi, akit a parkban találtunk.

- Az időseknek voltak háziállataik?

Dia: - Szerintem cicák voltak az udvarból, őket etetgették, azokra mintha emlékeznék.

Kriszti: - Volt egy szálkás szőrű tacskó, Bizsu, a gazdái gondozottak voltak.

Balázs: - A kastélynak voltak őrző kutyáik, volt két Lady kutya, Talpas, Bizsu, korábban Bonzó és Lobó.

- Szüleitek vásároltak a Szoc. Otthon büféjében? Mit lehetett ott venni?

Balázs: - Egy akkori hagyományos élelmiszerboltnak nézett ki, szemben és jobbra a pult volt, mindenféle finomság, alkohol, csokoládé, dohány, balra pedig kettő vagy három asztal, ahol kávézgatni meg iddogálni lehetett. Apukám többször bevitt oda, amikor jöttünk haza az oviból, és akkor kaphattam én is csokit, apu meg az idősekkel beszélgetett.

Kriszti: - A kisbolt a főbejáratnál! Én a kedvenc csokimra emlékszem mókus csoki volt!

Orsi: - A büfé a bejárati kapu mellett olyan volt, mint egy kincseskamra! Szinte mindent lehetett kapni: kávé, csoki, desszert, italok. Olyan isteni kávéillat volt, amelynek a mai napig az orromban érzem az illatát. Mennyi Africana csokit és Kismackó szeletet kaptam a néniktől!

- Barátaitok, iskolatársaitok bejöhettek ide játszani?

Dia: - A barátnőimet sokszor meghívtam ide. Nekik nagyon tetszett, újdonság volt, hogy a hatalmas udvaron, parkban lehet rohangálni, és érdekelte őket, hogy hová lehet bemenni.

Balázs: - Tizenéves koromtól rendszeresen jártak be hozzám is barátok, és meg is lepődtem, mennyi emlékük van abból az időből nekik is. Mostanában beszélgettünk erről néhányszor. Amikor az állványzat már fent volt, sokszor bejártuk az épület, felmentünk a templom fölötti haranghoz, a kupolákba, a padlásra. Érdekes volt a főbejárat fölötti részen, pl. a tetőn mászkálni. Szűcs Peti barátom egyszer az ablakon keresztül kiment és kívül lemászott a falon. Még belegondolni is szörnyű…

- Jártatok a szovjet laktanyában? Mennyire barátkoztatok a szovjet kiskatonákkal?

Balázs: - Nem lehetett, laktanya volt, az őrtoronyban gépfegyveres őrrel. Azért kisebb cserekereskedelem ment, vittünk nekik cigit, ők meg adtak jelvényt cserébe.

Dia: - Mindig Nők Lapját kértek, mi ezt be is szereztük, és övcsatokat, különböző dolgokat adtak cserébe.

Kriszti: - Nem volt szabad szóba állni velük, de megtettük! A gazdasági udvar mellett voltak ablakok ott lehetett kommunikálni velük! Gyümölcsöt vittünk nekik jelvényekért.

- Szüleitek vásároltak a szovjet kantinban?

Balázs: - Nekem annyi emlékem maradt, hogy banánt lehetett kapni, voltam ott párszor. Valamint az, hogy abakusszal számoltak, nem volt rendes pénztárgép. Üzemanyagot rendszeresen lehetett kedvezményesen vásárolni a katonáktól.

- Hogyan éltétek meg, amikor el kellett innen költözni?

Dia: - Akkor ez egy nagyon zárt világ volt. Főleg ahogy nőttem, vártam, hogy valami nagyon újba költözzünk, egy lakótelepre, ott lesz sok gyerek, társaság! Nem is gondoltam egy ideig a kastélyra, de egy idő után rádöbben az ember, milyen jó volt, és tulajdonképpen imádtam!

Mészáros Lászlóné unokáival, Balázzsal és Orsolyával (fotó: magántulajdon)

Balázs: - Nehéz volt innen elmenni. Évek óta számítottunk már rá, volt egy ilyen folyamatos várakozás, hogy Nagymamám egyszer e helyett majd kaphat egy „rendes lakást” valamelyik lakótelepen, de szerintem mindannyian utólag döbbentünk rá, hogy nincs olyan, hogy rendes lakás, amikor a kastélyban élsz… Nagymamám negyvenvalahány évet élt itt, én is húszat, de ez egy egészen más világ, nyilván nem lehet ezt pótolni.

- Mit gondoltok, sikerült visszaidéznünk a Zárolva kiállításunkkal a kastély 1950–1990 közötti időszakát?

Kriszti: - A kiállítást nagy izgalommal vártam, több szobán keresztül is néztem volna a régi képeket! Ez a mi kitörölhetetlen emlékünk, melyet nem vehetnek el és legjobban talán csak mi, akik ott gyerekeskedtünk értjük meg!

Nagy Diána Nagymamája fényképe előtt a kiállításon

Dia: - Szuper volt, sok emléket felidézett. A legmeghatóbb, hogy a nagymamám, Bárándi Józsefné Szekeres Margit képe is kikerült, ő már sajnos nem él. Több mint 30 évig dolgozott nővérként a szociális otthonban, úgy érzem, nagyon is helye volt a kiállításon, tisztelegve az emlékének. Ha tehetném, állandósítanám ezt a kiállítást!

Orsi: - Számomra nagyon megindító volt, jó volt visszacsöppenni abba a korba! Óriási dicséret, és elismerés a csapatnak, akik ezt megálmodták, létrehozták. Köszönöm, hogy részese lehettem én is.

- Balázs, milyen érzés a kiállításon viszont látni a gyerekkori fotóidat, hiszen Te lettél Misi, a kisfiú, aki végigkalauzolja a látogatókat a tiszti lakástól a szociális otthonba, a magazinba, a laktanyán át a szovjet tiszti lakásig?

Balázs: - Nagyon örültem neki! Nyilván kitörölhetetlenül kedves emlék ez, kár, hogy már vége lassan. Legjobban annak örültem, hogy a kislányom látta a kiállítást, neki is nagyon tetszett, büszke volt rám! Mivel itt dolgozom most is, ebből vicces helyzetek is adódtak. Nemrég az egyik vezetői értekezleten arról volt szó, hogy odébb kell tenni a kiállítást népszerűsítő Trabantot, mert nem látszik Misi. Mire viccből megjegyeztem, hogy ez „felháborító” …

- Milyen most újra bejönni a kastélyba?

Dia: - Nagyon jó, kicsit olyan, mintha hazajönne az ember, sőt, hazajöttünk… én azt gondolom, mivel ez is az életünk része, ha akarjuk, ha nem.

Kriszti: - Nagyon jó érzés, kicsit fájó is, mert nem a régi! Hiányzik a Mamikám irodája, a szökőkút, a rózsák, a fasor, a gazdasági épületek, a lakásunk összement és még sorolhatnám.

Orsi: - Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott nekem, sőt, a mai napig amikor itt vagyok, előjönnek az emlékek: itt volt ez, ott volt az...

Balázs: - Természetes, mintha otthon lennék. Talán mert tényleg itthon vagyok. Azt hiszem, ez fejezi ki a legjobban.

Nagy Diána, Gáspárné Földi Krisztina és Emőkey Balázs a kastélyparkban 2018 nyarán (fotó: Emőkey Balázs)