Egy napsárga gördeszkán suhant be az életünkbe Fruzsi, és már az elején biztosan tudta, hogy a kiállítás-rendező projektünk kommunikációs csapatában szeretne dolgozni. Profi bemutatkozó videójával azonnal meggyőzött bennünket. Nem sejtettük, hogy ez csak a kezdet, mert Fruzsit nem csak a videózás érdekli – hanem minden. Is.

Budapestről jársz ki Gödöllőre, a Török Ignác Gimnázium 10. évfolyamára. Kitől hallottál a kastély projektjéről és miért jelentkeztél? 

A suliban volt egy előadás, amin különböző szervezetek képviselői beszéltek a közösségi szolgálat teljesítésének lehetőségeiről. Ott mesélt a kastély igazgatója erről a kiállítás-tervezési lehetőségről. Egyből kíváncsi is lettem és el is határoztam, hogy jelentkezem. Jó szokásomhoz híven tökéletesen elfelejtettem, de amikor a projektre jelentkezőket hívták az igazgatóiba, engem is behívtak, aminek nagyon örültem is, de mégis, ki jelentkeztetett be… azóta se tudom, de nem bánom.

A projekt-foglalkozásokra sokszor komoly fotós felszereléssel érkeztél, rengeteget fényképeztél és videóztál. Mióta fotózol?

Mindig is érdekeltek a művészetek, így természetesen a fotózás is vonzott, de relatíve későn kezdtem. Ötödikben, kaptam egy olyan telefont, aminek a kamerája felbontásban meghallatta egy krumpli képességeit, így nagy hévvel neki is álltam. Mindig az aktuális telefonjaimmal fotóztam, de másfél éve kaptam egy DSLR kamerát. Kicsit olyan volt, mintha egy Lada után repülőgépet akarna vezetni az ember. Magyarán, nagyon sokat kell még tanulnom, de ezt legalább töretlen lelkesedéssel.

A „ZÁR(OL)VA” című kiállításunkhoz rengeteg interjút készítettünk a kastély rendszerváltás előtti évtizedeinek szemtanúival. Rendszerint két kamerával. Az egyik mögött Te álltál. Van kedvenc sztorid?

Hát, egyet kiválasztani, nagyon nehéz lenne, a legtöbbje nagyon tetszett, de amit különösen szerettem, az orosz keresztelő története. No, igen, egy jó kis orosz keresztelő, mindenkinek maradandó lenne, emelem kalapom az előtt, aki mind a 10-20 köszöntőre le tud húzni egy felessel és a saját lábain távozik. A legtöbb kaszárnyás sztori nagyon megragadott, gyilkosság, rejtélyek, orosz bulik – mi tagadás, volt itt pár húzós dolog.

Az egyik interjú közben előkerült egy régi, Szmena fényképezőgép – és azonnal le is álltunk, mert akkora lelkesedéssel csodáltátok az öreg, analóg gépet, hogy arra muszáj volt időt szánni. Ezek szerint nem csak a modern technika érdekel…

-Abszolúte nem csak az, sajnálom, hogy a filmes fotózás kimaradt nálam, csak egyszer-kétszer volt a kezemben olyan gép, ezen mindenképpen változtatni szeretnék, mert annak teljesen más hangulata van. Egy digitális géppel csinálhatok végtelen számú képet, de egy filmesnél, ott minden egyes képet meg kell fontolni, hisz csak 36 db van. Teljesen más hangulatú, ha analóggal készít képeket az ember, és ezt imádom.

A riportok, forgatások mellett kiadványszerkesztést is vállaltál: fotókat válogattál, tablókat terveztél. Te rajzoltad azt a romos zárófalat, amit aztán közösen festettek és szignáltatok a kiállítás végén. Ehhez vettem egy vadonatúj postaládát, amit stílusosan és gyorsan „antikoltatok”. Rendeztél be vitrint, kereteztél képet, interjúztál a közreműködőkkel… mi volt a kedvenc munkád?

Az interjúzás, reklám-készítés, portréfotózás mindenképp a kedvenceim között vannak, ezeket sosem fogom elfelejteni, a hangulat, sok nevetés és töménytelen mennyiségű szenvedés, mind hozzá adott az élvezetekhez, nagyon sok tapasztalatot szereztem ezekben, amiért nagyon hálás is vagyok. Ezek mellett nagyon örültem, hogy én tervezhettem a kiállítás logóját, hisz a rajz is közel áll hozzám, de a tablósort is imádtam csinálni, több kihívást tartogatott, mint gondoltam, igaz, az ipari mennyiségű kávébevitel, nem vált a kedvenc részemmé. Nagyon jó volt, hogy végre kipróbálhattam magam, mint fotós és grafikusként is.

A kiállítás-megnyitó előtt jelentkeztél tárlatvezetőnek, és körbevezettél már a kiállításban újságírókat, diákokat, idősebbeket. Milyen a visszhang?

Akiket én vezettem mind pozitívan álltak a dologhoz, a legtöbbeknek nagyon tetszett, mert valami más atmoszférájú dolgot láttak, mint ami a megszokott, a látogatók nagy részét az orosz rész nyűgözte le, nem is véletlenül. A legjobb azonban az volt, hogy minden tárlatvezetés egy stílusgyakorlat volt, minden csoportnál meg kellett találnom a hangot, mennyire adhatom elő magam, mennyire vehetem lazára-közvetlenebbre a hangnemet, vagy épp mennyire legyek részletes.

A projekt 2018 nyarán és őszén zajlott. Több, mint 100 órát dolgoztál velünk, ami szeptembertől, a suli mellett már igen megterhelő lehetett. Engem lenyűgözött a céltudatosságod, amikor arról meséltél, azért igyekszel jól teljesíteni, hogy később szabadon választhass az egyetemek közül. Mik az esélyes irányok?

Nagyon jó kérdés, még én sem tudom, de biztos, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, de azon belül… hűűha, az agykutatástól az újságírásig minden érdekel, úgy, hogy mondhatni széles a paletta. Mindenképp olyan szakmát szeretnék, amivel valamilyen módon segíteni tudok, és mindennap egy kihívás, mindig legyen benne valami új kaland, és természetesen, a legfőbb szempont, hogy aggyal, szívvel tudjam a végtelenségig csinálni.

A szabadidődbe a kastély mellett a színháznak és a sportnak is be kell férnie…

Bizony, ezeknek köszönhetően lassan tökélyre fejlesztem, a „hogyan préseljünk bele hatszáz dolgot egy napba”-témát, a színház, színházcsinálás mindig is érdekelt és lenyűgözött, úgy, hogy az már másodiktól a heteim része. Van olyan szerencsém, hogy most a Radnóti Színház Ifjúsági csoportjába járhatok, ami abszolút feltöltődés a suli után. A sport is szintén nagyon régóta hobbim, mikor mi, most épp a kettlebell kerített bűvkörébe. Ha már egészséges vagyok, illik magamat fejleszteni és mozogni, hiszen erre vagyunk kitalálva.

Egyszer megengedted, hogy ráálljak a gördeszkádra, de gyorsan hozzátetted, hogy csak saját felelősségre.  Mondjuk nem is értettem, hogy még sosem láttalak gipszben… Volt már baleseted?

Volt, kettő nagyobbacska, de inkább viccesek, az első hetekben beleestem egy árokba, mert leszorított egy kocsi, akkor vágtam oda magamat először rendesen, bár szerintem a macska, aki mellé érkeztem, nagyobb lelki károsodást szenvedett. Egyszer pedig annyira lenyűgöztek a BMX-esek, hogy elfeledkeztem arról, hogy lehet, de csak lehet, hogy az útra is kellene figyelnem, úgy, hogy majdnem a patakban kötöttem ki.

Ha bármit választhatnál suliba járáshoz, mire cserélnéd a gördeszkát?

Huhaaa, ez nehéz taktikai kérdés, olyan dolog kell ami, gyors, kis helyen tárolható, nem hatvan tonna, na meg kellemesen laza. Ha őszinte akarok lenni, a tudomány még nem tart ott, hogy valóra váltsa a deszkások vágyálmát, mert csak egy dolgot tudok elképzelni, ami praktikusabb, megfelel az adrenalinfüggő deszkásoknak és jobb lehetne, mint egy mezei gördeszka. Egy LÉGDESZKA!

Faludi Ildikó 

Fotók: Dabasi András, Tóth Péter, Okolicsányi Zoltán, Gödöllői Királyi Kastély Archívuma